A dolgok elvesztéséről (és az anyagiasságról)

Áprilisban az egyik hétvégén leugrottunk Velencébe egy napra. Előtte való nap derült ki, hogy egy barátunk a velencei reptérről indul pont aznap reggel Máltába, és mondta, hogy levisz minket is szívesen, mivel neki van kocsija. Kaptunk az alkalmon, néztünk is buszt a belvárosba, de aztán mikor odaértünk, kiderült, hogy az ő gépük nem a velencei, hanem a trevisói reptérről indul. Ahonnan a transzfer drágább, mint amennyibe az egész út került volna vonattal. Úgyhogy gyalogoltunk a trevisói vonatállomásig, ahol felszálltunk ugyanarra a vonatra, amelyikkel az eredeti tervek szerint mentünk volna.

Ez még önmagában nem lett volna probléma, de sajnos a gyalogolás során elvesztettem a kollégiumi belépőkártyámat, amit csak a vonatra felszállás után vettem észre. Nagyon kiakadtam, a félórás út felét gyakorlatilag végigbőgtem, mert gyűlölök elveszíteni dolgokat.* Pláne, hogy úgy tudtam, hogy az új kártya húsz euró, ami - valljuk be - nem kevés pénz. Sajnos ez az egész rányomta a bélyegét a kirándulásra, pedig teljesen ok nélküli volt, hiszen simán pótolható volt a kártyám, csak le kellett mennem a portára, amikor hazaértünk, és ráadásul az összeget is rosszul tudtam, és hat euró az új... De hiába nyugtattam magam ezzel, mégis folyamatosan ezen kattogott az agyam, és nem bírtam leállni.

Aztán pár nappal később újra elveszítettem valamit, és ráadásul most egy nehezebben pótolható holmit: a Mosó Masából készült nyakmelegítőmet, amit saját kezűleg kötöttem, és a fonalat már nem lehet kapni. Amikor rájöttem, hogy elveszett, először nem adtam fel a reményt, hanem keresgéltem egy pár helyen, de mivel halványlila gőzöm sem volt, hogy hol veszíthettem el, ezért egyre inkább halványult bennem a remény. Viszont ami furcsa, hogy nem éltem meg akkora tragádiaként, mint a kártya elvesztését, hanem mintha átfordult volna bennem egy kapcsoló,** és már nem is érdekel az egész. És különben is, legalább van okom új fonalat venni.

Remélem, ha a jövőben elveszítek valamit, képes leszek úgy kezelni, mint a nyakmelegítőt. Nem ér annyit az egész, hogy aggódjak miatta. Főleg, ha megengedhetem magamnak anyagilag az elveszítését, tehát igazából racionális okom sincs arra, hogy rágjam magam.

*Büszke vagyok rá, hogy eddig egy kötős eszközöm sem tűnt el, csak egy sorszámláló varázslatos módon a barátom szobájában.

**Integer overflow!

Reboot

Mostanában rengeteg blogot olvasok, mindenféle témában, és rá kellett, hogy jöjjek, hogy hiányzik a blogírás. Az utolsó löketet Sára adta meg, aki egy tizenhat éves lány, és a blogját olvasva akarva-akaratlanul is végig a saját régi személyes blogomra gondoltam, amit akkor írtam, amikor én voltam 14-16 éves.

Szóval igyekszem majd rendszeresen írni ide a jövőben. Sokféle hobbim van, kötés, varrás, futás, edzés, filofaxozás, illetve szeretnék megtanulni rendesen sminkelni, meg fejlődni a főzésben, plusz ha nyáron hazaköltözöm*, akkor szeretnék minél több tárolási praktikát bevetni a lakásunkon, hogy elférjenek a cuccaink.

Azt még nem tudom, hogy egybevonjam-e ezt a blogot a BJD-s blogommal (amit szintén elhanyagoltam már egy jó ideje). Mivel a BJD-kkel mostanában eléggé keveset foglalkozom, ezért szerintem el fognak itt férni.

*Jelenleg ugyanis Trentóban élek egy kollégiumban.